Mindig is szerettem a főiskolai jegyzeteket. Nem elsősorban azért, mert így nem kellett bejárni az előadásokra, ami balgaság volt, ma már látom (biztos ismeritek a viccet: - Milyen vizsga lesz jövő héten? - Japán. Írás- és szóbeli. - Jegyzet van? Két nap.), hanem mert úgy tudja tömöríteni a lényeget, ahogy szinte semmi más. Mivel pedig a jegyzet szerint a három oszlop a filozófia, a meditáció és a szinten tartás, felmerül a kérdés, hogy mi az a szint amit úgy érdemes tartani, hogy azt mások is minden kétséget kizárólag érzékeljék, tapasztalják.
Van egy állapot, amikor képesek vagyunk egymásra valóban egyenlőként tekinteni. Akkor áll ez elő, mikor figyelmen kívül hagyjuk a megszokott mentális hierarchiákat, az un. intelligencia vagy akár érzelmi intelligencia alapú megkülönböztetést, a munkahelyi struktúra által beidegződött alá-, fölérendeltségi viszonyokat, vagy akár az élemedett vagy éppen fiatal korunkból fakadó előítéleteket, de persze lehetne még sorolni, sok ilyet alakítottunk ki az idők folyamán.
Amikor megértjük, hogy egymás őrzői, egymás tanítói vagyunk, hogy nem állunk sem felette sem alatta senkinek, akkor megszűnik a félelem, akkor bensőségessé válik a lét, nyitottak leszünk és át tudunk adni egymásnak mindent a pillanat töredéke alatt. Olyan tudatállapot ez, ami már tagadhatatlanul és felismerhetően közös és amiben valami elképesztő mértékű vibrálás, öröm és energia jelenik meg. Olyan ez, amit már nem lehet nem észrevenni, úgyhogy gyakoroljuk amilyen sűrűn csak tudjuk!